Vadászati alkalmazhatósága

"A vadászterületen a kutya legyen gyors, merész és könnyed, a fejét tartsa jó magasan, a vágtában sebesen csóválja a farkát, járja be a  terepet mindenütt egyformán és a többi kutyától függetlenül vadásszon. Legyen jó temperamentumú, villámként támadjon a vadra, és ha vadat áll, legyen olyan merev és mozdulatlan, mint egy szobor."

                                                                                                              Edward Laverack "Il Setter" (1872)

Az angol szettert hazánkban és pár országot kivéve a legtöbb országban és kontinensen családi és/vagy kiállítási kutyaként tartják, bár a bennük rejlő kiaknázatlan lehetőségek kemény és következetes munkával ugyan, de felszínre hozhatóak. Abraham Flemmings könyve is úgy jellemzi a szettereket, mint a vadat hangtalanul, légszimattal kereső, és a vad helyét, jelenlétét jellegzetes testtartással jelző kiváló vadászkutyát. Bizonyos régebbi dokumentumok és feltételezések szerint a szetterek a mezei spánielekből fejlődtek ki, amelyekre gyakran "kereső" kutyákként hivatkoztak. Ebben az időben még a hálós vadászat volt az elterjedtebb. Lényege az volt. hogy a kutya vezetője előreküldte a kutyát abba az irányba, ahol úgy gondolta, hogy a madár található. Amikor a kutya vadszagot fogott, megállta azt, majd halkan és óvatosan addig kúszott közel a vadhoz, amíg a vezetője hálót nem tudott vetni a zsákmányra. Ez a vadászati mód azonban megváltozott a 17. század környékén a fegyverek és a lőpor megjelenésével, amikor is a madarat már röptében kívánták meglőni. Ehhez olyan kutyákra volt szükség, amelyek idomulni tudtak a megváltozott körülményekhez, így tehát az akkori kutyákat feltehetően a spanyol pointerrel keresztezték, így születhettek meg a mai klasszikus vadmegálló kutyák. Nagyon sokáig a szetterek voltak a mezők urai, híresek voltak csodálatos, szilárd vadmegállásukról, kiváló orrukról, gyorsaságukról és kitartásukról, de sajnos a mai vadászati módszerek már nem kedveznek a szettereknek, nincsenek hosszú és kellőképpen széles egybefüggő mezők, ahol 200-300 méter szélességben is tudnának keresni.

Meg kell említenünk itt a munkaversenyeket is. A szettereket elsősorban Field Trial munkaversenyeken indítják, mely igazodik a legiobban a fajta vadászati képességeihez, a mezei munkához. 1865-ben rendezték az első ilyen versenyt abból a célból, hogy a tulajdonosok kutyáikat egymással versenyeztetve fel-, mérhessék azok vadászati alkalmatosságát, ill. a jobb képességű kutyák kerülhessenek tenyésztésbe. Ezen versenyeken a résztvevő vadászkutyáknak öröklött vadászati képességeiket és a klasszikus vizslamunkában való jártasságukat kell bemutatniuk. Elsősorban mezei keresést, szárnyasvad (fogoly, fürj, fácán) jelzését, vadmegállást jelent. A feladat nem bonyolult, azonban ami nehézzé teszi, az a feladat nagyon magas szinten történő bemutatása. A területet gyors, energikus vágtában kell a szetternek lekeresnie, a fajtára jellemző 200-300 méter szélességű kilengésekkel mindkét irányban. Fontos a jó, megbízható orr, a fajtára jellemző vadmegállás, lövésállóság és a szél megfelelő kihasználása. Szetterekre jellemző a vízszintes felé közelító fejtartás. A kutyának mindig kézben kell lennie, azonban előnyben részesítendő a nagyfokú önállóság és kezdeményező készség. A futamnak minimum 15 percig kell tartania. A verseny szóló és páros futamú lehet. A páros futamnál fontos, hogy a kutyák egymás munkáját ne zavarják. Amennyiben az egyik kutya vadat áll, akkor a másiknak spontán szekundálnia kell. A bírók a kutya teljesítményénél nem kizáróilag a vadmegállást pontozzák. hanem bírálják a találni akarást, a szél kihasználását, a vad gyors felismerését, a vaddal való kontaktus tartását és az együttműködést a vezetővel. Field Trialon pontot csak szárnyas vadra lehet szerezni, nyúlra nem. Nyúllal taláIkozva a megkívánt a helyben maradás, vagy közömbösség = nyúltisztaság.

Forrás: A Vadászkutya szaklap 2011/2. V. évfolyam 2. száma
Fejléc fotó: Molnár Zsolt