Részlet az "Angol vizsla és ezzel összekötve a fajbeli tiszta tenyésztés" című könyvből

2019.03.28
"XX. A setter
A setter eredetéről semmi biztosat nem tudunk. Azon nézet a valószinű, hogy az a Spánieltől származik, melyről III. Edward egyik fia a brittish muzeumban még meglevő »The master of the game« czimű könyvében igy szól: »A solymászatnál használt ebek, mivel Spanyolországból származnak »Spaynel«-nek neveztetnek. Ezek nagy, erős ebek, nehéz, széles fejjel. Szinök vörös-fehér. Szőrük durva, hosszú; farkuk erős vitorlával bir.«
Mások ellenben azt hiszik, hogy a settert még a rómaiak vitték a szigetországba, s azután ezekből származott volna az alacsonyabb spaniel.
Annyi csaknem bizonyosra vehető, hogy midőn a mostani rókászebek a bloodhoundból agárvérrel könnyebbekké s becsesebbekké tétettek, gondoskodtak a setterek futósabbá tételéről is.
Hogy miféle keresztezések utján értek czélt? Az ma már meg nem állapitható. Én (Schmiedeberg) azt hiszem, hogy az agárvér közvetlenül nem használtatott, de közvetve a foxhound által igen. (Mr. Lort is igy vélekedik, mint annak helyén meglátjuk. Közlő.)
Hanem azután kitűnő gondossággal jártak el. Nem vártak mindjárt az első, vagy épen a második ivadéktól semmit sem. Ezeket nem tekintették egyébnek, mint keverékeknek, s még semmiképen ki nem elégítő korcsoknak: mig elvégre az alkalmatos példányok kiválogatása, s ezeknek mindenkor az ősanyaggal való párosítása által a 8-ik generátiónál oda jutottak, hová igyekeztek.
Régi művekben gyakran olvasunk a »setting Spaniel«-ről. Attól fogva van ez, mióta az ebtől a vad előtt hosszabb megállást követeltek.
»To set«, = ülni, setter tehát »ülő«. Ezen névből az folynék, hogy a setter fajsajátsága a vad előtti ülés. Ez azonban határozottan téves. Én (Schmiedeberg) se nem láttam, sem öreg angoloktól sohasem hallottam, hogy oly setter lenne, melynél ez fajjelleget képezne. A lefekvés már inkább lenne annak tekinthető, mert teszik azt a legfinomabb fajok. Régi íróknál különben olvasunk is a »couching spaniel«-ről. Setterek találhatók csaknem minden színben, de rationális tenyésztés mellett egy fajban, vagy épen egy alomban alig. Ha ez megesik, az angol mindjárt »mongrel«-ről beszél. (Hogy nem mindig van igaza, meglátjuk alább, de jobb a tulscrupulositás, mint a könnyelműség. Közlő.)
Vannak egészen fehérek, feketék, fekete-vörösek, fehér-vörösek, fehér-sárgák, kisebb s nagyobb foltokkal (english setter.)
Ha fekete vagy vörös pettyek a fehér alappal sürüen váltakoznak; ezeket kék, vagy vörös beltonoknak (blue or red belton) hijja az angol. Belton volt annak a neve, ki először tenyésztett ilyeneket.
Azután vannak egyszínű pirosak több-kevesebb fehérrel. Ez utóbbi még nem régen is hibának tartatott, ma már nem épen oly szigorúan veszik (irish setter.)


Végre koromfeketék rozsdavörös pofákkal s végtagokkal (Scotish, or Gordon, or black and tan setter.) Minden ilyszinű settert eo ipso Gordonnak hivnak s olykor hibásan, meggyőződhetik erről bárki is, ha fekete settert vörössel párosit.
Beszélnek még egy palaszürke fajról, azonban ez alig több a beszédnél.
Körülbelül 30, 40 év előtt a fehérbarna foltos setterek voltak a kedvenczek. Különösen kedvelte ezeket a Prince Consort, Albert herczeg és kitünőeket tenyésztett Mr. Venable Oxfordban. Ujabb időben e szin becsben sokat veszített, mivel keresztezésekkel, különösen a Retrieverekkel sokat ártottak, s alig található ma is ilyen hibátlan pedigreevel. (Itt Schmiedeberg ur téved, csupán a pure Lawerack »Pride of the Bordérré« kell hivatkoznunk. Közlő.)
A színek azonban (értsd: a mennyiben fajjelleggé nem canonisáltattak. Közlő) pusztán divat dolgai. Jó vér mellett a jóságra befolyással nincsenek. Sőt vannak kitűnő tekintélyek, (ismét a fennebbi föltartással. Közlő) kik ezzel épen nem törődnek, mondván: jó ebnek mindig jó a szine.
Mint feljebb a színeknél már mondtuk, ma három fajt különböztetnek meg:
a) Az angol setter minden fönt elősorolt szinben. Sötét alapszinnél a fekete orr és ugyanolyan szájpadlás szívesen láttatik.

Ezen fajt a legmagasabb tökélyre Mr. Lawerack emelte, s valóban a legfőbb trialgyőzők ezekből kerülnek ki. Ezek ma méltán a legkapósabbak; sőt - ha külön fajt nem képeznek is - külön osztályba soroztatnak. Vannak köztük, s ez a legtöbb, blue és redbeltonok, valamint fehérek, sárga foltokkal. A fehér-narancsszínűek is igen kapósak. Ezeket Rev. Pearce (a híres Idstone. Közlő) Dorsetben tenyésztette; de ezek nagyon elfinomodtak a túlságos beltenyésztés által. S ezt átlátván Pearce maga is, az irish Hutchinsonféle »Bob«-bal, és a híres gordon »Kent«-tel segített a dolgon.
b) Az irish setter. Egyszínű piros. Csekély fehér elnézhető.
c) A gordon, vagy black and tan setter. Koromfeketék, téglavörös extremitásokkal. Nevöket egy Gordon herczegtől vették, ki őket legelébb tenyésztette.
Az utóbbi két fajnál okvetlenül megkívánjuk, hogy orruk s ajak-czafrangjuk fekete legyen; valamint szájpadlásuk ilyen foltos. E nélkül is lehetnek nemesen tenyésztve; de nem kifogástalanok.

Valamennyi Setter fajjellegei következők:
»Orr.«
Széles, nedves, lehetőleg fekete, közepén csekély behajlással s legalább 4" hosszú. Orrlyukak nyiltak s ruganyosak.

»Szemek.« 
Lehetőleg barnák, a fok azonban a test alapszínétől függ, nagyok, kerekek, de nem kiülök, szelid. de mindig élénk kinyomattak

»Az ajkak« 
egyenlő hosszúak, a felső legfeljebb egy gondolattal elébb álló (az angol már az ilyenre is az mondja, hogy: undershod) a fogsorok teljesen födjék egymást

»Koponya« 
a nyakszirtnél világosan föltűnő, kosz-szas-kerekded dudorral bírjon, ne legyen túlszéles, előrésze kissé éles levágással essék az orra, a szemek között szintén könnyű bevágás legyen.

»Fülek«
mélyen, de nem túlságosan hátra feküdjenek. Simán lapuljanak azok a pofákhoz, nem szabad húsosoknak lenniök.

»Nyak« 
erőteljes, hattyúszerű hajlással könnyedén a koponyához simúló, de a hát és mellhez annál erősebb izmokkal kapcsolva. A gunárnyak ép oly hibás, mint a lónál.

»A vállak« 
lehető ferdén lejtsenek.

»Mellkas« 
mérsékelten széles, de annál mélyebb.

»Bordák«
 jól ívezettek, domborúak és lehetőleg közel az ágyékhoz, úgy, hogy a vesetájék jól kidomborodjék.

»Csipők« 
szélesek.

»Az allábszárcsont«
lehető hosszú, valamint

»A felsőkar« 
is.

»A könyökcsont« 
a mellkas alatt jól hátrafelé, álljon

»Az alsó lábszárak« 
azonban rövidek legyenek.

»Az első lábak« 
oszlopszerűen s egyenesen álljanak a mellkas alatt.

»A hátsó lábakra« 
nézve eltérőek a nézetek. Lawerack kardalakúaknak kivánja ép úgy, mint a macskánál ; Idstone ellenben az ugróizülettől lefelé egészen egyeneseknek.

»Lábujjak« 
lehető rövidek, középízűleteiknél kissé fölfelé hajolva.

»Fark« 
(vitorla) magasan kezdődjék, mérsékelten hosszú, vékony s alig valami hajlással vizszintesen hordassák s inkább le, mint fölfelé hajoljon.

»Szőr« 
mennél sűrűbb, annál jobb. selymes, de nem túliágy, mérsékelten hullámos, de se nem sima, se nem fürtös, félhosszú a testen, de csaknem oly rövid, mint a pointernél a fejen. A mellen elől, a négy lábszár hátsó részén, a lábujjak között és a vitorlán, olykor a hason és a hátsó czombok belső oldalán a testarányoknak megfelelőleg hullámos, de a vitorlánál annak tövétől csak néhány ujjnyira kezdődő s a fark vége felé következetesen rövidülő legyen. A fülek szőre csaknem az észrevétlenségig csekély hullámossággal bírjon, s alsó végén rövidebb legyen, mint fönt."


Budapest 1883. Kynophil (Hanvay Zoltán)

A könyvet teljes egészében megtaláljátok a "Magyar Szetteresek" facebook csoportjában is.