A mai modern szetterek elődjei

A mai modern szetterek több évszázad során alakultak ki, korabeli könyvek feljegyzéseiből következtethetünk arra, hogy voltaképpen spániel és egyéb vadászkutyák keresztezésével jöhettek létre.

III. Gaston de Foix francia nemes 1387-ben a "Le Livre de Chasse" című könyvében tesz említést a spánielekről. Gaston dúsgazdag földbirtokosként maga is hódolt a vadászat szenvedélyének és több száz különféle kutyája volt. Mivel földbirtokai Dél-Franciaországban a spanyol határhoz közel helyezkedtek el, a spániel elnevezés minden bizonnyal a Spanyolországból beszerzett kutyákra vonatkozott.

I. Erzsébet királynő kedvenc udvaroncának, Robert Dudley (1504-1553) Leicester grófja egyik fiának, Northumberland hercegének második feleségét, Lady Douglas Howardot (1535-1608) tartják az első olyan személynek, aki fogoly vadászat céljából megtanított egy kutyát arra, hogy a vadat ülve jelezze.

John Caius "De Canibus Britannicus" 1570-es feljegyzésében nevezte az így vadászó kutyákat szettereknek. Ily módon elmondható, hogy ez az elnevezés inkább szólt a vad jelzésének módjáról, mint magának a kutya fajtájáról. Innen eredt a setting spaniel elnevezés.

Későbbiekben Abraham Fleming (1576-os "Of Englishe Dogges" c. könyvében) két csoportra osztotta a vadászkutyákat; a hálós vadászatokhoz használt kutyákat nevezte szettereknek, a solymász vadászatoknál használt kutyákat pedig spánieleknek. A vadászkutyák harmadik csoportjába tartoztak a vízi vadászatoknál használt, vízi spánieleknek nevezett kutyák.

A hálós szárnyas- és apróvad-vadászatoknál a setting munkát végző kutyáknak a vad jelzésében annyi szerepe volt, hogy szaglásukkal jelezték a terület mely részén lehet fellelhető vad, hol feszítsék ki a hálót, amibe a kutyák, a vadászok és a kíséretük belehajtotta a vadat. Ily módon ezeket a kutyákat nagy, nyitott területen tudták jól használni.

A vadászfegyverek korszerűsödésével a setting munkát végző kutyák munkája is némileg változott, ekkor már nem a hálóba hajtották be a vadat, hanem a területet lekeresve, messziről jelezve a vad hollétét, parancsra verték fel a szárnyas vadat, amit a vadászok a már messzebbre hordó vadászpuskáikkal elejtettek.

Az ír szetterek eredete

Az első színbéli feljegyzés 1803-ra tehető a "A Correct Delineation of the Canine Race" írásából, miszerint J. P. Hamilton ezredes vásárolt egy vérvörös spánielt Waterfordban... a történet számunkra irreleváns.

Hasonló írást találtam 1807-ből is a "Rural Sports"-ban (London), ebben Mr. Thornhill azt írja, hogy az ír szetter, akit angol spánielnek neveznek, nagyon magas áron vásárolható és igen sajátos fajta, színe mély gesztenye és fehér, vagy teljesen vörös, egyedül az orra fekete.

A híres Palmerston
Talán az egyik leghíresebb ír szetter Palmerston volt. 1862-ben született Írországban. Karcsú teste, a kifinomult feje és a hosszú lábai igazán szokatlan és egyben különleges látványt nyújtott akkoriban. Az első tulajdonosa, Cecile Moore, miután Palmerston nem teljesített jól a vadászatokon, úgy döntött haszontalan számára. A halál elől egy másik kennel tulajdonos, Hilliard mentette meg, aki meglátta benne azt, amire már oly régen vágytak az emberek.
Palmertson hamar minden tenyésztő álma lett, ő volt minden idők legnagyobb szetter bajnoka.
Számos, ugyancsak híres utódban hagyta meg örökségét és ezzel nagyban hozzájárult a show- és munkavonal szétválásához.

Mr. Edward Laverack úr volt az első olyan ember, aki határozott véleménnyel és információval szolgált e fajta tekintetében. 1872-ben a "The Setter" című könyvében ekképpen vélekedett az ír szetterekről: csodálatos és kitűnő, nagy kitartással rendelkező, gyors kutya. "Az ír szetter egyik legjobb példánya, amit valaha láttam, Caithness, akinek gazdája a Licestershire-i Rowland Hunt.  Egy másik csodálatos példány, amit Cockermouth-i kastélyban láttam, Cumberland, Wyndham tábornokhoz tartozott. Ezek a kutyák vérvörösek voltak, fekete árnyalattal a szőrükön, kiemelkedően magas kutyák voltak, mély és széles mellkassal."
Ugyanígy megemlít egy bizonyos Mr. Shorthose urat is, akinek az ír szettere, Ben, 40 díjat nyert, színe vérvörös fekete árnyalattal, akinek fekete kölykei születtek.

Eredendően az 1800-as években kétféle színváltozatban léteztek az ír szetterek, a nagyon sötét vörösek, már-már feketébe hajló és a gesztenyevörös.
Laverack könyvéből az is kiderülhet számunkra, hogy abban az időben nem riadtak vissza a fajtakeveredését illetően. Hiszen maga Laverack is azzal a szándékkal érkezett a Cockermouth-i kastályba, hogy a Belton szetterét egy ír szetterrel pároztassa, és csak azért állt el a tervétől, mert ezeknek a kutyáknak esetenként fekete kölykei is születtek.

Magyar vonatkozások a szetterekről

Az első magyar feljegyzések a szetterekről 1857-től olvashatók a fennmaradt írott sajtókban. Az 1800-as években nagy divat volt az angol vizslákkal (angol vizsláknak hívják a szettereket és pointereket) való vadászat. Akkoriban a vizslászat kifejezés is elsősorban az angol vizslákkal történő vadászatot jelentette, mivel az írások szerint a többi vizslafajta munkájának minősége messze elmaradt angol rokonaikétól. Fónagy József, Hanvay Zoltán, Bársony István és Bárczy István voltak az első elkötelezett szettertenyésztők, nekik köszönhetően sok vadász kedvet kapott a vizslászatra, a kiállításokra, Field Trial-okra. Az ő kutyáik import ebek voltak, akik leginkább Angliából származtak. Hanvay Zoltán több cikkben és könyvben értekezett ezekről a csodálatos kutyákról, neki köszönhetően jött létre 1899-ben az első törzskönyv, aminek a neve Vadász Eb-Törzskönyv (V.E.T) volt. Később az Országos Magyar Eb-Törzskönyv ennek mintájára indult el. Ezekbe még azok a kutyák is bekerültek, akiknek nem volt tiszta a származásuk, de küllemileg és vadászatilag kiemelkedő eredményeket értek el. Már a XIX. században érezhető volt a különbség a show- és munkavonalas kutyák között, több cikkben írnak arról, mennyit rontott a csak küllemi jegyek alapján történő szelekció a kutyák eredeti tulajdonságain, és ekkor már szinte virágzott a szetterekkel való tenyésztés, egyre több ember vállalkozott tartásukra, egészen az I. világháború végéig. Az akkor még Osztrák-Magyar Monarchia csak 1916 körül érezte meg a háború viszontagságait. A férfiakat a frontra vezényelték, megszűnt a kül- és belkereskedelem, az élelmezés. A legtöbb vizslatartó eladta vagy elajándékozta ebeit. A kutyák pedig parancsot kaptak a hadba lépésre. Szerencsére a Vadász Szövetség tagjainak sikerült elérniük, hogy a vadászkutyák mentességet élvezzenek a szolgálat alól.

A tenyésztés megállt, bár az angol vizsla tenyészállományában nem volt minőségi romlás, de az országban a kutyák többsége elpusztult, leginkább a veszettség, álveszettség és éhezés miatt. Németország ebállománya szinte teljesen megsemmisült, ezért a magyar tenyésztők rájuk nem támaszkodhattak, így igyekeztek a megmaradt ebeikkel továbblépni vagy más környező országokból importálni, ami igen nehezen ment. Ezután újabb csapás érte őket, a román hadsereg bevonult az országba, majd a trianoni békeszerződés létrejöttekor megcsonkították a magyar vadászterületeket is. A háborút követően megugrott a hazai kutyatartások száma, nagy volt az érdeklődés a kutyák iránt, de csak kevesen voltak hajlandók áldozni törzskönyvvezetésre.

Megváltozott minden, a szetterek tartását csak a felsőbb osztálybeliek engedhették meg maguknak, így a legtöbb magyar vadásznak le kellett mondania arról, hogy minden vadásznemhez különböző fajtát tartson, már nem igazán voltak kutyaidomárok, akik kész kutyát adhattak a vadászok kezei alá és ezáltal a nemtörődömség vette át az uralmat. Az akkori tenyésztők közül a korabeli leírások alapján Mattanovich Károly (angol szetter), Meitner Árpád (gordon szetter), Krómy János (gordon szetter) és Morvay Lóránd (angol szetter és pointer) a nagy értékű külföldi vadászebeiket kapzsiságból nem ritkán beltenyészetre fogták, amivel csak ártottak a szetterek további állományán. A hazánkba érkező angol importállatok szüleinek és őseinek jó és rossz tulajdonságát nemigen ismerték, az átgondolatlan tenyésztés miatt az utódok sokszor meg sem közelítették a felmenőik minőségét.

A tenyésztés villámgyorsan jól jövedelmező vállalkozás lett, akár tíz kölyköt is meghagytak úgy, hogy mesterségesen táplálták őket, és az anyaállat kondíciójával egyáltalán nem törődtek. Emiatt is voltak gyakoriak a szetterek és a pointerek között a csenevész, gyenge csontozatú, túl keskeny koponyájú állatok, de leginkább a rossz harapás, illetve a hiányos fogazat volt jellemző rájuk. Ezért az 1920-as évek eleje után többen követelték a törzskönyvezés régi módjának visszaállítását, mely szerint az angol vizslák csak egyéves korukban, előzetes szakértői bírálat után kerülhettek a törzskönyvbe. A második világháború kitöréséig az állományok mérete nem változott, bár a 30-as évektől, tenyésztési célból több ír szettert kezdtek el importálni.

"A jó vizsla a vadász függetlensége!"

(Bárczi István, 1920.)


De vajon lesz-e még jó "vizslánk"?

(Viszonylag kevés olyan dokumentum állt a rendelkezésemre az 1939-'45-ös időből, ahonnan hitelesen tájékozódhattam volna a folytatásról, mert a papírral való takarékoskodás miatt ritkábban vagy csökkentett terjedelemben jelentek meg a folyóiratok, és végül szinte az összes lap megszűnt. 1945-ben a szovjet irányítás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyével jelenhettek meg a sajtótermékek, ennek folyományaként a legkeresetteb vadász újság a Nimród vadászújság is megszűnt 1947 szeptemberében.)

A II. világháború végére az országunk egész területe hadműveleti helyszínné vált, ami nagy pusztítást okozott a magyar vadászatban, és még a háború befejezése után is néhány évig jóformán csak orvvadászat folyt, amely a még megmaradt vadállományt is csaknem teljesen kipusztította. Az emberek, földbirtokosok, akik a háború előtt áldozatkészen vizsláztak, ebben az ínséges időben nem tudtak a vadászatra és a kutyatenyésztésre gondolni. A háború alatt a kutyatenyésztő egyesületek feloszlottak, az ország lakosságának 80%-a lakhelyet változtatott, hátrahagyva állataikat, ennek köszönhetően a hazai vadászkutyaállomány 80%-a elveszett vagy elkallódott. Az 1945-ös ostrom következtében pedig 99%-ban el is pusztult. Az ország teljes akkori kutya állománya közel 3 millióra volt tehető és ebből 1,8 millió pusztult el.  A megmaradt vizslák zöme avatatlan kezekbe került, ahol vagy elpusztultak, vagy más fajtájú kutyákkal párosították őket.

A háború befejeztével a vadászati jogrendszer is megváltozott, kevés kivétellel az ország egész területe az állam tulajdonába került. A vadászterületeket két kategóriába sorolták: nagyvadas és apróvadas területek. A törvényes keretek közötti rendszeres vadászat azonban még sokáig nem indulhatott meg, mert ehhez hiányzott a vadászpuska és a lőszer (na meg a kutya). Budapest egy nagyobb, vadban gazdagabb területet engedett át a MAVOSZ-nak, hogy a leendő vadászkutya-reménységeket ott taníthassák. Az Országos Vizsla Klub vezetősége újra az "asztal mögé ült" (1946), és csak egy cél lebegett a szemük előtt, hogy a magyar vizslafajt újból feltámasszák. Importálásra ekkor sem gondolhattak, mert a környező országokban ugyanekkora pusztítás ment végbe. Így felhívást tettek közzé minden szaksajtóban, hogy összehívják a még élő egyedeket, és ezekből a megmaradt vizslákból próbálták újjáteremteni a Magyar Vizslát. A Földművelésügyi Minisztérium 1947-ben újraélesztette az ebtörzskönyvezést, de nagyon kevés vizsla került eleinte a törzskönyvbe. Nem nagyon voltak tenyésztő egyesületek, akik irányították volna a tenyésztést, így virágozni kezdett a koncepció nélküli szaporítás.

1947. október 12-én volt az első, háború utáni őszi vizslaverseny, ahol összesen 11 kutya szerepelt (8 magyar vizsla /5 fiatal és 3 idős/, 1 drótszőrű vizsla, 1 idős, kétéves, Betyár nevű angol szetter és végül 1 spániel). (Az idős vizslák csoportjában minden 1 évesnél idősebb vizsla nevezhetett.)
A szaporításnak köszönhetően az a kevésszámú egyed, ami megtalálható volt kishazánkban (1949 környékén), mind kedvtelésre lett kitenyésztve. Akadtak ugyan kiváló pedigrével rendelkező szetterek is, leginkább ír szetterek, de az elenyésző számuk miatt már ekkor érezhető volt hogy vadászati kvalitásuk romlani fog, népszerűségüket elveszítik vadászati körökben.

Az apróhirdetések oldalain sűrűn volt olvasható, hogy "Bevadászott ír szetteremet cserélném..." leginkább németjuhász kutyákra vagy zsemlesárga vizslára. A szetterek nem számítottak többé, a sárga vizsla vette át szerepét, hiszen ekkor már a magyar vadászati mód is inkább nekik kedvezett. A sárga vizsla szolgalelkűsége és megfelelni akarása miatt könnyebben és gyorsabban ment a képzésük, hiszen a vizsla keresés közben alaptermészete miatt nem távolodik el vezetőjétől, puska alatt keres. A mindig alázatos, szolgálatra kész ebek különösebb képzés nélkül is gazdájuknak vitték a vadat.

Napjainkban, ahogy számos más országban, úgy hazánkban is az ír szetter tenyésztés leginkább a hobbiról szól, nem pedig a fajta eredetének, vadászati múltjának fenntartása a cél.
Mivel a vadászösztönök vizsgálata hazánkban nem szelekciós szempont, kutyáink ösztöneiről nem sokat tudunk, de a vizsgált egyedeknél a keresési gyorsaság, a kitartás, a szenvedély és az állási hajlam tűnik kárát látni a küllemi jegyek alapján történő tenyésztésnek. A mostani szetterek zömének erőssége a családszerető karakter, a kedves jellem, amellyel bearanyozzák napjainkat.


Forrás: The dog book (1906), oszk.hu, kutya.hu, Nimród újság archív anyagai (1916-1947), és egyéb interneten fellelhető régi újságcikkek, könyvek sokasága

Molnár-Tóth Erika