A fajta eredete

Távoli múlt homályába nyúlik vissza és egyáltalán nem könnyű a fajta megjelenésének pontos idopontját meghatározni. Az angol szettert, mint vadászkutyát, már nagyon régóta a vad felkutatására és a vad hangtalan, sajátos testtartással való jelzésére használják. Az I. században már említést tesznek arról, hogy a rómaiak olyan kutyákat használtak a vadászatokon, amelyek hangtalanul, speciális testhelyzetükkel jelezték a vadat. Gratius Faliscus olyan kutyát ír le, amely "a földhöz lapulva, izgalomtól remegõ végtagokkal, kitágult orrlyukakkal" jelezte a vadat. A vadat hangtalanul jelző kutyákkal való vadászat merõben eltért a vadászat azon módjától, ahol a kutyák hangos csaholással felverték, vagy falkában hajtották a vadat. (A vadászatnak ez az õsi módja a modern lõfegyverek elterjedése elött volt jellemzõ. Akkoriban a vadásznak a biztos találat érdekében mintegy 20-70 m távolságra kellett megközelíteni a vadat. Ez alatt pedig a segítő kutyának mozdulatlanul és fegyelmezetten kellett bevárnia a felé tartó gazdát, a szerk. ) A mai modern angol szetter hosszú évszázadokon keresztül alakult ki a spánielek és egyéb vadászkutya fajták keresztezésébõl és mint vadászkutyát a XIV. század óta említi a szakirodalom. Első ismereteink a spánielekről Gaston de Foix gróf munkáiból származnak, aki 1387-ben megírta a "Vadászat könyve" című művét. Dr. Caius az 1570-ben kiadott könyvében említi a szárnyas vad vadászatokon használt kutyákat és ezeket a kutyákat szárazföldi és vizi munka szerint választotta szét. A hálóval történt vadászatokon használt kutyákat nevezte "setting spaniel"-nek és kétszáz évvel késöbb a "setting spaniel" elnevezés még mindíg a hálós vadászatokon volt használatos, míg a "setter" elnevezést általában a puskás vadászatokon alkalmazták.

Az angol tenyésztők vezették az általuk végzett párosítások listáját és az így kialakult vérvonalakat, "családokat", ahogy ők nevezték, féltékenyen őrizték. Edward Laverack, aki 1798-ban született, számos tenyészetet járt végig és sok kutyát kipróbált. Végül választása Naworth-Castle és Frathertone "családokra" esett, melyek Carlisle herceg és Lord Wallace tulajdonában voltak. Innen vásárolta tenyészpárját, Pontot és Old Mollt és velük kezdte meg saját "családjának" kialakítását. Az angol szetterek standardjét előszõr Edward Laverack állította össze és tette közzé 1872-ben a "Szetterek" című könyvében. (Ezzel az akkor 72 éves tenyésztő egy a mai napig is meghatározó leírást tett közzé, mely mintegy 130 év múltával sem veszített értékeiből, a szerk.).

Az angol szettert először 1859-ben mutatták be a Newcastle-ben és Birminghamben megrendezett kutyakiállításon. Az angliai Angol Szetter Klub 1890-ben alakult meg és R. R. P. Wearing az 1912-ben megjelent könyvében közli a klub standard-jét. A jelenleg érvényben lévõ standardet az Angol Kennel Klub 1950. január 1. hatállyal fogadta el.

Forrás: V. Foss "The English Setter", J. M. Pillard "Un style, une race - Le Setter Anglais"


Kik tenyésztették az angol szettereket

Az angol szetter fajta tenyésztése már a kezdetektől fogva az előkelő angol nemesi családok kiváltsága volt. A XVIII. századi Angliában, a nemesek nagy előszeretettel hódóltak legkedvesebb sportjuknak a hatalmas családi birtokokon megrendezett vadászatoknak. Lenyűgöző látványt nyújthatott a szetterek sajátos gazelláéhoz hasonló " lebegő- úszó " mozgása a végtelenül nagy, hatalmas zöld mezőkön és az olykor derékig érő növényekkel tarkított tájakon. Az angol nemesi birtokok kiváló feltételeket biztosítottak ennek a fajtának a kialakulásához. A szetterek tenyésztésénél első számú célkitűzés a gyorsaság és a kitartás elérése volt. Késöbb már a külső megjelenésben is jelentkeztek bizonyos elvárások olyanok, mint a hallatlan elegancia, a hosszú selymes szőrzet, a tökéletes arányrendszer és a barátságos meleg tekintet.


Mr. Edward Laverack

Az angol szetter mai modern megjelenését Edward Laveracknak (1798-1877) köszönheti, aki a 19. században körültekintő tenyésztői koncepciójával megalapozta a ma ismert angol szetter típusát, felépítését és alaptermészetét. Laverack nagyon fontosnak tartotta, hogy angol szetterei ne csak kiváló munkateljesítménnyel bírjanak, hanem generációról generációra tökéletesedjen arányrendszerük, testfelépítésük és külső megjelenésük. A neves tenyésztő halála után ezek a tenyésztői célkitűzések tovább éltek más tenyésztők fajtanemesítő munkájának köszönhetően, akik tenyésztői munkásságukat "Laverack Setterek"-re alapozták. Az ő általa megfogalmazott angol szetter standard (1872) az anyaországban a mai napig meghatározza a show típusú angol szetterek küllemét és természetét.

Fontos még megemlítenünk R. Purcell Llewellin (1840-1925) nevét, aki más "show típusú" szetter tenyészetekkel ellentétben, a munka típusú angol szetterek tenyésztésével kezdett el foglalkozni. Tenyészetét ő is "Laverack Setterek"-re alapozta, de célkitűzéseinél kizárólag a teljesítőképesség javítása és a minél jobb vadászösztönök elérése volt a cél. E két neves tenyésztőnek köszönhetõen mindkét vonalon kiváló eredmények születtek. A további eredményes tenyésztői munka érdekében a 19. sz. közepétől Angliában a kiállítási "show-típusú" angol szetterek és a munkavonalú angol szetterek tenyésztése fokozatosan külön vált. (Erre a különválásra azért volt szükség mert egy hosszú, selymes szőrű angol szetterrel, aligha volt elképzelhető egy eredményes vadászat, mivel a szőrébe beleakadó bogáncsok a kutyát állandóan akadályozták volna a lendületes szabad mozgásban. Ezért a vadászatok alkalmával azok a szetterek tudtak a legkívállóbban teljesíteni, amelyek rövid, tömör és nem selymes szőrzettel rendelkeztek. Másrészről a vadászatok során a szőrzet hossza a nád és más növények pusztító hatásának köszönhetõen egészen rövidre csökkenhetett, ezért a szépségkiállítások alkalmával, ahol kizárólag a küllemi adottságokat vették figyelembe, ezek a jól dolgozó szetterek fokozatosan hátrányba kerültek. Mivel a kiállításokon a hosszú szőrt részesítették előnyben, a vadászatokon pedig természetesen a rövid szőrt a két igény nem tudott találkozni és nem is akart. Az angolok mindkét vonalon tökéletes eredményt akartak elérni és ezért bár nem egyik napról a másikra, de fokozatosan külön vállt a munka szetterek és a kiállítási szetterek tenyésztése és ma már külön törzskönyvvel és saját elbírálással rendelkeznek.)

Edward Laverack 1872-ben kiadott könyvében részletesen bemutatja a szettereket. Tárgyalja az ír, a gordon és a vörös-fehér ír szettereket is. Kedves, közvetlen stílusával észrevétlenül szeretteti meg velünk ezt a vadászkutya fajtát. Rajongása a fajta iránt letagadhatatlan.

Hogy kedvet csináljunk ehhez a fantasztikus szetter-irodalomhoz, idézünk pár sort a könyvből." Edward Laverack: A Szetter megjegyzések a most élő legkiválóbb fajtákról: tanácsok a tenyésztésről, kiképzésről, bevadászásról, kutyakiállítások, mezei versenyek, általános tudnivlók, stb. London, 1872. Longmans, Green, and CO." "A vadászkutyák közül talán egyik sem olyan általánosan használható, olyan gyönyörű és éleseszű, mint a szetter. Nem állok egyedül ezzel a véleményemmel, mert Daniel a "Vidéki sportok" c. művében a következőket írja: "Az orruk hihetetlenül érzékeny, a lábuk fáradhatatlan és . . . a pointerek elé kell helyezni őket." . . .

" A setter egyformán állja a hideget és a meleget, a lábain és a lábujjak között lévő szőrzet lehetővé teszi, hogy ugyanúgy vadásszunk vele durva bozótban, mint a spániellel."

"Nagy vita folyt arról az utóbbi években, hogy mai szettereink jobbak-e vajon régebbi elődeiknél, vagy azonosak velük? Az én határozott véleményem az, hogy nem jobbak. Nincs élő ember, aki megfelelőbb lenne ennek az állításnak az elbírálására, mint a nevezetes öreg vadász, G. H. Ramsay békebíró Dewent Villa, Tyneside, aki már gyermekkorától vadászott ezzel a fajtával a határvidéki megyék kopár parlagjain és pusztáin Christenbury Craigs-től a Keelder kastélyig és Mounsey Know-ig, amelyek kifejezetten a legjobb nyirfajdos helyek Nagy-Britanniában. . . ."

Laverack említést tesz néhány kevésbé ismert kenelről:
" . . . Van egy nagyon jó, régi szetter tenyészet, ami azonban jelenleg kevéssé ismert. Ez a fajta a következők birtokában volt és van még most is: Carlisle grófja (Nawort kastély, Cumberland); Lord Wallace (Featherstone kastély, Cumberland), és Cowan őrnagy (Blaydon Burn, Northumberland) ők mind jól ismertek, mint a fajtatiszta kutyák szakértői . . "

Laverack a saját szettereiről:
" . . . Minden szükséges tulajdonsággal rendelkeznek, ami az általános használhatósághoz kell, azaz: nagy gyorsasággal, jó orral, bátorsággal, a terület átfésülésének és a vad megtalálásának módszerével és - kivétel nélkül - szívóssággal . . . "

Laverack a tenyésztésről:
" . . . A legelső dolog a tenyésztésben, hogy megfontoljuk, mire szánjuk az állatot. Az én elképzelésem az, hogy bármilyen vadászathoz hasznos - általánosan használható - kutya a kívánalom. A legelső dolog - ha lehetséges - a forma tökéletesítése, a gyorsaság, a szívósság és a jó szaglás szempontjából. A következő, amely szerintem a legfontosabb, vagy legalábbis éppen olyan fontos mint a fizikai forma a veleszülető hajlam a vadászatra és természetes legyen, hogy állja a vadat; ugyanis ezek nélkül a veleszületett tulajdonságok nélkül, a szőrzet puszta szépsége és a tökéletes külső forma a gyakorló vadászok számára másodlagos jelentőségűek . . . "

Fordította: Mód Éva
Forrás: szafi.hu